A budapesti Radonyezsi Szent Szergij-templom parókusával minőségi lelki életről, külső és belső szabadságról és önfegyelemről beszélgettünk, valamint arról is, hogy a böjt végén mindig ott a feltámadás, ami a hitünk alapja.
Két éve tart az orosz–ukrán háború, itt, a Szent Szergij-templomban azonban ukránok és oroszok együtt imádkoznak. Tapasztal-e bármit a háborús helyzet feszültségéből?
Egy keresztény ember, főként egy pap óriási tragédiaként tekint a háborúra. Nem lehetünk közömbösek, hiszen ez a helyzet testi és lelki szenvedést okoz az embereknek. Sokan kénytelenek voltak elmenekülni az otthonukból, vannak, akik mindenüket elvesztették. Szerencsére akik Magyarországra jöttek, vagy csak áthaladtak az országon, a legjobb fogadtatásban részesültek, az állam mindent megtett, hogy szállást, élelmiszert és lelki segélyt nyújtson nekik. Ami a Lendvay utcai közösséget illeti, tudni kell, hogy mivel Ukrajnában magas a hívők aránya, az itteni hívek zöme, hatvan-hetven százaléka ukrán állampolgár. Ukrajna többnemzetiségű állam: az ukránokon kívül vannak például oroszok, ruszinok, románok, moldávok, szerbek, bolgárok és grúzok is, a közös bennük, hogy mindannyian ortodox hitűek. Sem a háború kitörése előtt, sem utána nem tapasztaltam semmiféle konfliktust a hívek között, mindenki megszokta azt az istentiszteleti és lelki rendet, ami az ortodox egyház sajátja. A liturgiánk ószláv nyelvű, ami tulajdonképpen a szakrális, egyházi szláv nyelv. A prédikáció oroszul hangzik el, hiszen ez az a nyelv, ami mindenki számára érthető. Mivel a lelki élet mindennek a középpontja, senki nem politizálni jön az egyházba – tartozzék bármely népcsoporthoz –, hanem imádkozni. Itt mindenki megtalálja a helyét. Magyarországon gyakorlatilag ugyanolyan pezsgő egyházi életet tudnak élni, mint a saját hazájukban, ami fantasztikus dolog.